Mi is lehetünk egzotikusak….

Múlt év tavaszán nem kis meglepetést okozott, amikor Peter Bensman és felesége Sue a PTPI újzélandi szervezetétől levélben azzal a kéréssel keresett meg bennünket, hogy szeretnének Magyarországon kb. 2-3 hetet eltölteni. Mivel pont a Föld túloldaláról érkeztek, természetesen nem ragaszkodtunk a szokásos 3-4 napos szállásbiztosításhoz, hanem hosszabb időre vállalta 1-1 család a vendéglátást. Mi 10 napra fogadtuk be az érkező házaspárt. És a fennmaradó másik 10 napra Veszprémben majd Esztergomban találtunk számukra helyet csoporttársainknál.

Csak annyit tudtunk róluk, hogy 50 év körüliek, a férfi üzletember az asszony pedig lovakkal foglalkozik, meg, hogy angol és francia nyelven tudunk velük kommunikálni. Nem mertük megkérdezni, hogy színes bőrűek-e, nehogy fajgyűlölőnek gondoljanak, de óriási izgalommal és kíváncsisággal vártuk őket a Ferihegyre érkező repülőnél. Mi van, ha maori bennszülöttek? Hogyan tudunk alkalmazkodni ennyi ideig egymáshoz? Teli voltunk megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekkel…

A végsőkig felcsigázott érdeklődéssel és idegekkel tanakodtunk, amikor egy mosolygós, magas, őszhajú férfi lépett hozzám: „Hy, Katy, I’m Peter Bensman!” 

Hát megérkeztek! Pár pillanat múlva előbukkant apró, törékeny testalkatú szőke felesége, Sue is. Na, egy gonddal kevesebb… mivel európai kivándorlottak, kulturális problémáink talán nem nagyon lesznek – gondoltam – de azért be kell vallanom, volt bennem némi csalódottság is. Azért egy bennszülött, bár nehezebb ügy, még is érdekesebb lett volna…

Később, a bemutatkozás utáni beszélgetésből megtudtuk, hogy Peter Németországból származik, de családja már vagy 200 éve él Újzéladon. A legrégebbi ottani őse még az első telepesek közül való. Sue családja Franciaországból származik és ők csak kb. 80 éve élnek a volt börtönszigeten, Ausztrália partjai közelében.

Az első nap a vendégek elhelyezésével és a megismerkedéssel telt el, másnap reggel azonban már korán, reggeli után azonnal kocsiba ültettük vendégeinket, és Budapestre mentünk. (Azért nem a közeli Esztergom bemutatásával kezdtük az országot, mert tudtuk, hogy elutazásuk előtt néhány napig ott fognak lakni… kellett valami mutatni valót hagyni ottani vendéglátóiknak is. J)

Ez a nap Buda bemutatásával telt. A kocsit a Calrk Ádám téren hagytuk és siklóval mentünk fel a várba. Ahogy emelkedett a szerelvény, és elénk tárult a Duna, szépívű hídjaival és a szemközt büszkén terpeszkedő parlament épülete, a látvány máris erős hatást gyakorolt turistáinkra. „Micsoda egzotikus ország! Mennyire különleges!” Kiáltott fel elragadtatottan Sue. Mi pedig azon mosolyogtunk, hogy napok óta bújtuk az atlaszokat, útikönyveket, és a National Geographik számait, hogy minél többet megtudjunk vendégeink otthonáról, a számunkra egzotikus tájról, ahol a Gyűrűk ura c. film forgatásának nagy része zajlott, és ahol még ma is létezik az ősi maori kultúra…

A várba érkezve, miután Peterék kigyönyörködték magukat a folyó két partján elterülő főváros panorámájában, a Budavári Palota épületeinek bemutatásával kezdtük sétánkat.

Mivel 10 évig dogoztam itt, az „F” épületben, a Széchényi Könyvtár főigazgatóságán, hazai terepre érkeztünk. A Budapest Történeti Múzeumba mentünk elsőként, hogy a város történelméről minél látványosabb és szakszerűbb tájékoztatást kapjanak vendégeink, és ezzel együtt a Magyar történelem legfontosabb állomásaival is megismerkedhessenek. Később a leghíresebb magyar festők képeiből kaptak ízelítőt a Galériában, majd a Nemzeti Könyvtár kódex kiállításában gyönyörködhettek.  

Később a Korona cukrászdában fagylaltoztunk, majd elsétáltunk a Mátyás templomhoz. Kicsit megpihentünk a Halász bástya árkádjai alatt, végül a Hadtörténeti Múzeumhoz mentünk az árnyas sétányon át. Miután jól kiműveltük szegényeket, lementünk kisbusszal a Moszkva térre. Na, itt ért az első komoly meglepetés! Amint a busz kikanyarodott a szűk utcák közül és előbukkant a tér, Peter megszólalt mellettem:

 -   De hiszen ez a Moszkva tér!”

-        Honnét tudod? Kérdeztem megrökönyödve… jártál már itt?

-        Á, dehogy! Most vagyunk Magyarországon először. Csak az útikönyvemben láttam a képét. – mondta.

Hát, mit is mondhatnék? Dicséretesen felkészültek indulás előtt…

Mivel eddigre már 3 óra körül járt az idő, és alaposan megéheztünk metróra szálltunk és a  belvárosba mentünk. Elsőként beültünk a Kárpátia étterembe, és megebédeltünk. Peter eddigre már bemutatkozott humoros oldaláról is. Alaposan megnevettetett tréfáival. Az ebédre várva egyszer csak megszólalt:

-         I am not hungary but I’m hungry! (=Nem vagyok magyar, de éhes vagyok!) Játszott a szavakkal…

Jól belakmároztunk. Kérdezték, milyen magyar specialitást ajánlunk? Természetesen gulyás, túrós csusza és somlói galuska volt a menü. A somlóinak is már hallották hírét.

A napot egy belvárosi séta után a Belváros templomban orgonahangversennyel fejeztük be. Hulla fáradtan, álmosságtól leragadó szemekkel indultunk haza, de azért még kigyönyörködtük magunkat a kivilágított Budapest szépségében.

Ne ijedjetek meg! Nem írom le a 10 napot ilyen részletességgel, csupán ízelítőt akartam adni abból, hogy mi mindent mutathatunk egy idelátogatónak egyetlen nap alatt. J))

És a legérdekesebb, hogy miközben vendégeinket kalauzoltuk, mi is más szemmel néztünk mindenre. Megláttuk azokat a szépségeket is, amik mellett akár naponta elsietünk, anélkül, hogy észrevennénk őket. Újra felfedeztük és csodáltuk a fővárost, és büszkék voltunk rá. 

A következő napok egyikén sikerült a Magyar Állami Népiegyüttes egész estét betöltő táncbemutatójára jegyet szereznünk. A népviseletek sokszínűsége, a magyar zene jellegzetes, lá-pentatoniára épülő dallamvilága és néptáncaink fergeteges temperamentuma sem maradt hatástalan. „Milyen egzotikus!” – hallottuk leggyakrabban.

Elmentünk Egerbe is, ahol a vár, és a belváros történelmi hangulata ámította el Sue-t. A Szépasszony-völgyi borpincék, és az ottani Csikós étterem újabban megismert magyar ételkülönlegességei, mint a hortobágyi húsos palacsinta, vagy a birkagulyás Peter kedvencévé vált. (Főleg, miután megkóstolta az egri bort, és megtudta a völgy nevének jelentését…) Természetesen ellátogattunk a termál strandra is.

Egy napot a Mátra környékének bemutatására szántunk. A Szalajka-völgy, Fátyol vízesés és a környező erdőség kellemes kikapcsolódást jelentett a városnézések után. Mivel Sue lovakkal foglalkozik, elmentünk és megmutattuk a lipicai ménest is. Óriási szerencsénk volt: sikerült megnézni egy lovas edzést, amin 7-10 év közti gyereket állva, térdelve, háttal és mindenféle más magyaros bravúrral lovagoltak. Sue ilyet még sosem látott, alig akart hinni a szemének, hogy gyerekek ilyet tudnak. Mivel én és Mimi lányom is szoktunk lovagolni, Sue azt képzelte, hogy ez általában minden magyarral így van… és be kell vallanom: nem volt szívem kiábrándítani. J))) Még mindig azt hiszi, hogy ma is valódi lóra termett a magyar ember…

Már esteledett, mire a Mátra és egyben hazánk legmagasabb pontjára a Kékes-tetőre értünk. Még a lemenő nap utolsó sugarainál épp meg tudtuk mutatni a kilátóból az elénk táruló panorámát.

Piliscsabán az egyetem különleges épületegyüttese, majd Zsámbék bemutatása egy másik nap programja lett. Az zsámbéki ebédnél Peter megdöbbent, amikor megtudta, hogy a rendelt étel a „Bankárpulyka” valóban pulykahúsból készült. Náluk ugyanis ezt a madarat csupán házi-kedvencként vagy házőrzőként tartják. Ismét más alkalommal Pomázon a családommal és szülőfalummal ismerkedhettek meg távolról érkezett barátaink. Délután a szomszédos kisváros, Szentendre ejtette ismét ámulatba őket. Addigra már meleg barátság szövődött köztünk.

Ezután egy napot szántunk jelenlegi lakóhelyünk Kesztölc, és környéke (Klastrom-puszta, Dobogókő stb.) bemutatására, egy újabb napon pedig egy Margit-szigeten töltött piknikezés következett, amit a gyönyörű környezet és a sok-sok beszélgetés tett emlékezetessé.

Azt csak az együtt töltött idő legvégén mondták el, hogy számukra igen érdekes, hogy Magyarországnak annyi szomszédja van, és pl. tőlünk negyedórányira már egy másik ország van, más nyelvvel és kultúrával.. Talán ezt találták legkülönösebbnek.

Több mint egy év távlatából már nehéz felidézni mindent. A napok elrohantak, és az utolsó nap úgy éreztük, túl kevés időnk maradt a beszélgetésre, pedig be nem állta a szánk, és folyton képeket mutogattunk és meséltünk az életünkről, családjainkról és mindenről, amit érdekesnek gondoltunk egymás számára.

A búcsúzásnál, amikor buszra tettük a Bensman házaspárt megígérték, hogy írnak, és ha legközelebb Európában járnak feltétlenül együtt töltenek velünk néhány napot. És természetesen szeretettel várnap újzélandi otthonukban is.

Azóta levelezünk, e-maileket és képeket küldünk egymásnak. Így értesültünk Sue lovasbalesetéről is: keze és lába tört, amikor próbálta a magyar lovas-kunsztokat utánozni és leesett kedvenc hátasáról…

Hát ilyen egy homestay élmény a vendéglátó szemszögéből.