Mégis veletek maradok...

Hajnalodik. Vijjogva száguld a mentő. A keskeny ablakon látom elsuhanni a fákat... az ostorlámpák sápadt  fénye megvilágítja a szunnyadó házak falát, és furcsa árnyékot rajzol a háztetőkre. A forgó kék fény időnként bevilágít a kocsi belsejébe, valószerűtlenné téve ezt az amúgy is teljesen abszurd helyzetet. Nem értem miért ez a nagy sietség... miattam lenne valóban?

Nevetséges. . .

Mióta a maszkot az arcomra tették könnyebb ismét lélegzethez jutnom, és úgy érzem, mintha nem is a hordágyhoz szíjazva ringatózna a testem, hanem lebegnék, könnyedén, mint ahogy a vízen lebeg az ember elernyesztett tagokkal...

A mellettem ülő fiatal mentős lassan befejezi az adatlap kitöltését, néha rám pillant, majd a műszerekre és arcán aggodalom tükröződik. Nyugodt hangon mondja: „már jó kezekben van, minden rendben lesz" de a szemei mást mondanak, és a kissé ideges suttogás is, ahogy előre szól,  miután a pulzusomat kitapintotta.

... Hat éves múltam mindössze, amikor először kerültem hasonló helyzetbe. Emlékszem, pár napja, jártam első osztályba. Napok óta, fájt a torkom, tüzelt a testem, de annyira akartam már NAGY lenni, és isibe járni, mint a nővérem, hogy mindig leráztam az anyukám által hónom alá dugott lázmérőt. (Tudtam, hogy a higanyszálnak a piros vonal alatt kell lenni ahhoz, hogy elengedjenek az iskolába.) Anyu értetlenül csóválta a fejét, amikor kézbe vette és leolvasta az értéket.. Kétszer is visszadugta a hőmérőt, de én szemfüles voltam. „Biztos csak az izgatottságtól ilyen piros... attól tüzel az arca. " - motyogta maga elé, én pedig szédelegve, de boldogan indultam kis sárga, nővéremtől örökölt hátitáskámmal az iskola felé.

Mi a Majdánpola oldalában laktunk, az iskola pedig a falu közepén, közvetlenül a templom mellett állt, tőlünk úgy másfél kilométernyire. Mire odaértem nagyon kifáradtam, és teljesen elment a hangom. Amikor Inci néni bejött, és énekelve üdvözölt minket, nekünk ugyan annak a dallamnak a visszaéneklésével kellett válaszolni. A középső padsor első padjában ültem, ­- ugyanis én voltam a legkisebb – így tanító nénim azonnal észrevette, hogy csak tátogok. Kiszólított, hűvös kezét a homlokomra tette, és felszisszent: „De hiszen te nagyon lázas vagy!" - mondta és már indult is velem a tanári szoba felé...

A következő emlékem az, hogy a mentőben ringatózom, vijjog a sziréna, és megszeppenve nézem, a fölém hajló idegen arcot, a mentőorvosét.

Három hónap kórház következett ezután: előbb mandulaműtét a Rókusban, majd kivizsgálás a János gyermekbelgyógyászatán, majd hosszas kezelés a Gyermekszívkórházban...

Megváltozott a sziréna hangja. Már tudom: ez jelzés a betegfelvételnek, hogy sürgős esetet hoznak, készüljenek...

Konganak a lépesek az üres  folyosókon, hangosan zörögnek az ágy kerekei, amint betolnak egy kékes fényű lámpa alá. Kialvatlan szemű, sápadt fiatal férfi nyúl a csuklómért... miközben rám mosolyog sztetoszkópját a szívem fölé helyezi, félrehajtott fejjel figyel, majd néhány halk utasítást ad. Azonnal az intenzív megfigyelőbe tolnak, levetkőztetnek és gépek érzékelőinek tömkelegét szerelik rám. Már nem rémítenek a gépek. Megnyugtatnak. Tudom: minden rezdülésemet nyomon követik, szükség esetén pedig riasztják az orvosokat. Megkezdődik a halk pittyegés... szabálytalan ritmusban, percenként 160-180 szívdobbanást regisztrál a műszer és egész alacsony, 60/40-es vérnyomást - olvasom le gyakorlottan.

Hát ezért volt a sietség. . .

Az ügyeletes orvos gyakorlottan futja át halomnyi zárójelentésemet, majd beköt egy infúziót, amitől hamarosan elálmosodom. Mielőtt álomba merülök még érzékelem, hogy lepedővel letakarják csupasz, csövekkel és vezetékekkel teleaggatott testemet.

. .. Miért csináltad ezt velem? Miért kellett becsapnod?! Eljátszottad az ártatlan, gyakorlattan . fiút, miközben mellettem 6-8 szeretőd is volt... Ne nyúlj hozzám többet! - zokogom. Férjem alig több 19 évesnél én pedig néhány hónap múlva töltöm a 18-at. Addigra már anya leszek...

Anyósom - nem kis rosszindulattal -  tegnap kezembe nyomta a behemót íróasztal   kulcsait azzal, hogy tegyem rendbe, és dobáljam ki belőle a felesleges dolgokat. Tudta... tudni kellett, hogy Karcsi, aki néhány napja a férjem, ott tartja a levelezését. A levelek boríték nélkül, kiterítve feküdtek egymáson a második fiókban... nem lehetett nem észrevenni, hogy milyenek...

Nem akartam elolvasni, de abban bízva, hogy már régiek, az első hátoldalára pillantottam. Tegnap érkezett! Az alatta levő mástól, máshonnan, mindössze három napja... Nem tudom elmondani a, fájdalmat, ami belém nyilallt...

Mire végiglapoztam a kupacot, összeállt a kép. Férjem - milyen, furcsa így nevezni -  úgy érezte, hogy illendő feleségül vennie, hiszen én olyan „feleségnek valóan naiv" vagyok, és különben is ő vette el a szüzességemet és ejtett teherbe, de a hűség vagy a mély, őszinte szeretet számára ismeretlen.

- Elhagylak! Felejts el! Megszülöm a gyereket, de nem tartok igényt a segítségedre! Gyerektartásra sem! Végeztem veled!

Összekapkodok néhány ruhát, az iskolatáskámat - hiszen harmadikos gimnazista vagyok - a babacipőt, amit az öcsémtől az esküvőn kaptam, és könnyben ázó arccal, köszönés nélkül fordulok ki a második emeleti lakásból. A sarokban megvillan a függöny mögött egy kukucskáló szem... zakatolva felfelé kúszik vaskalitkájában az ódon lift, de én nem bírom kivárni míg ideér... gyalog futok le, menekülök ebből a tőlem idegen világból.

Lent a Köztársaság tér kihalt. Csak néhány kétes hölgy riszálja magát a lámpafényben ügyfélre várva. Már megismerem őket...

Lépteimet megszaporázom a nyitott ajtajú étterem előtt. Ez a stricik kedvelt helye... Sietve felszállok az elém gördülő villamosra, és igyekszem letörölni potyogó könnyeimet. Utálom, ha szánakozó tekintetek vesznek körül!

- Soha többé nem akarok szerelmes lenni! Nincs az a férfi, akinek valaha még egyszer hiszek! - fogadkozom magamban.

Sípol valami... szaladó léptek hangját hallom, de szemeimet tejfehér homály árnyékolja. Milyen sűrű köd van körülöttem... Mintha vatta lenne a fülemben... vagy mint a víz alól, tompán ér el hozzám minden. Gördülő kerekek, műszer zörgése, izgatott beszélgetés hangfoszlányai jutnak el hozzám. A köröttem lévő fehér homályba távolról lassan éles fény tör be... és egyre terjed a fény... körül ölel a csend és nyugalom.. .

Hirtelen érdekes nézőpontból látom a kórtermet: a jobb felső sarokból. Látom a testem fölé hajló fehér köpenyes alakokat, amint valamit a mellkasomra helyeznek, majd az ágyam mellé gurított műszeren valamit állít egy nő... kissé eltávolodnak, míg testem megrándul, ívben hátrafeszül, és kezeim idétlenül csápolnak, majd visszaesnek. Egyik furcsa tartásban lelóg az ágyról. Az orvos, aki felvett mellkasomra helyezi a sztetoszkópját... közben lesi a műszereket. Semmi változás. A műveletet többször megismétlik. Mikor lehajol, haja a feje búbján szétnyílik és láthatóvá válik egy kb. 2-3 cm átmérőjű kopasz foltocska.

- Milyen furcsa! Ilyet még sosem láttam.. .

Az időtlenségbe, a csendes nyugalomba egyszer csak beszivárog a sötétség és a szorongás. Mintegy félálomban hallom, hogy szólongatnak, majd érezni kezdem az érintéseket: csuklóimon és bokáimon a nedves fémlapok kellemetlenül merevek, a mellkasomra cuppantott vákuumos labdácskák egyike-másika csípősen feszít: tudom, hosszan látható nyomot hagynak maguk után... a pulzusomat szorongató meleg kéz azonban jól esik.

- Nyissa ki a szemét! Meg tudja mondani hol van? Hogy hívják? Milyen nap van ma? ­záporoznak felém a kérdések, de nem haragszom, mert orvosom kék szemeiben öröm csillan amikor ránézek. Torkom furcsán ég az imént eltávolított tubustól.

Hiszen élek... - tudatosul bennem a felismerés.

- Mi az a kopasz foltocska a feje búbján? - teszem fel recsegős hangon a szokatlan kérdést, amitől az orvos teljesen megrökönyödik, hiszen most éjjel, a vizsgálóban láttuk életünkben először egymást. Aztán mintha lassan, valamiféle felismerés gyúlna benne: elkerekedő szemekkel, elgondolkozva válaszolja: „csak egy műtét helye... egy zsírcsomót távolítottak el onnét 2 éve."

- Nem beszélünk róla, de érzem, tudom, hogy sejti mit éltem át...

Kézfejembe új infúzió csöve vezet. Valamit befecskendeznek a fellógatott kis palackba, amitől ellazulok, szorongásom lassan eloszlik. Ismét elszenderedek.

…Lassan a fájdalmat, felváltja bennem a harag, és egyre konkrétabban körvonalazódik bennem az elhatározás: egyedül nevelem fel a babámat. Ilyen apára nincs szükségünk! Visszaülök az iskolapadba. Tudom, hogy a szüleimre számíthatok. Segíteni fognak, amíg szükségem lesz rá...

Látom magam, amint leérettségizek, majd amint átveszem a diplomámat... később valamit dolgozom, és szőke fürtű kislányom körülöttem sertepertél...

Tudom, hogy képes vagyok rá egyedül is...

... Vajon tényleg kislányom lesz? Még olyan pici, hogy az ultrahangon  sem látszott... Akkorka, mint egy kis bimbó... Igen... hiszen az is. Így fogom hívni, amíg meg nem születik. Bimbócska...

Jaj, csak ne legyen semmi baja... vajon a gyógyszereim nem ártanak neki? ... Aludj kicsi Bimbócskám! Aludj... ... ...

Kora reggel szüleim aggódón mosolyognak rám az üvegfal mögül. Bágyadtan visszaintek, és mosolyogni próbálok én is. Azért megviseltek az éjszakai események...

Tudom: napokig megfigyelés alatt tartanak, vizsgálgatnak még, majd beállítják a gyógyszereimet, és csak azután engednek haza. De ne izguljatok! Most már mégis veletek maradok...  még fontos dolgom van itt... - gondolom.