GYERTYÁT GYÚJTOK

Halottak napja van.

Elérkezett a nap, amikor - ha teheti - mindenki kimegy a temetőbe, hogy gyertyát gyújtson, és egy-egy síron elhelyezze az emlékezés virágait.

Már készülünk lélekben az ünnepre, amikor felidézzük elment szeretteink emlékét, a legkedvesebb közös pillanatokat, egy mosolyt, egy érintést, amit soha nem lehet elfeljteni. 

Az alábbi írások ehhez nyújthaknak fogódzót.

Harcos Katalin

Gyertyát gyújtok…

(Halottak napján)

Bársonypuhán átölel az este.

Sírkertekben ezernyi gyertya ég

lángujjaival az égre festve

kedves halottak kósza emlékét.

Parányi lángjuk tánca elvakít,

árnyékok írnak titkokat közénk,

s édes-bús emlékhálót felszakít

a bánatpók, majd újat fon körénk…

Dús virágillat tölti be tüdőm,

az emlékezés szent virágai…

borús álmainkat messze űzőn

tündökölnek színpompás szirmai.

Egy-egy gyertyát gyújtok mindenkiért

amint sírjánál lehajtom fejem.

Nem ragadta el végleg a halál,

hisz bennem él, míg rá emlékezem.

Sokakat foglalkoztat a kérdés: Mi a halál?

Vajon egyszerűen csak megszününk létezni, és egyszerre vége szakad mindennek? Vagy a hálál csak átmenet egy másik létbe?  

Az alábbi kis novella saját élményen alapul, és a halállal való első találkozásomat meséli el.

 Szembesülni a halállal

A kora délután árnyai közt fiatalasszony siet az utcán két gyerekkel. A kisebb alig több két évesnél. Fáradtságtól figyelmetlenné vált anyjával vonszoltatja magát. A nagyobbacska is csak négy. Arcán a nagy testvér komolyságával kapaszkodik a felé nyújtott kézbe, és fürgén szedi lábacskáit.

Szürkére fakult fakerítés előtt állnak meg. Amíg az anya táskájában kulcs után kutat, a kicsik beszaladnak a szomszéd udvarba. A tornácos ház hátsó ajtaja mellett szomorú szemű, bajuszos férfi ül szótlanul maga elé meredve. A nagyapjuk. Sárgás ujjai közt maga sodorta cigaretta.

- Csókolom! - kiáltják messziről a lányok, és befutnak a sarkig tárt ajtón.

A szomszédos helyiségben, az ágy süppedő vánkosán lehunyt szemű asszony zihál. Felnéz. Elgyötört arcán átsuhan egy mosoly. Keze megrebben, a párnája felé int. A gyerekek izgatottan kotorásznak a szokott rejtekhelyen, míg megkaparintják a kockacukrot. A kis Kata azonnal szájba gyömöszöli az édességet, s úgy, teli szájjal köszöni meg. Nővére rosszallóan épp szólna, amikor meghallja anyjuk hívását. Kézen fogja húgát, és indulna, de a kicsi kitépi kezét a szorításból, és az ágyhoz szalad. Felkapaszkodik amennyire tőle telik, és egy nedves puszit nyom a sárgás, pergamenbőrű kézre. Az utolsót.

Este különös a hangulat. Az anya barna szemei könnyesek. Szótlan a vacsora, pedig ilyenkor szokták elmesélni egymásnak a nap dolgait. Az apa hamarabb hazajött a munkából, és gyakran átmegy a szomszédba, ahol az orvos hosszan elidőzik. A lányok nem értik mi történik, de érzik, hogy valami nagy szomorúság van a levegőben.

Besötétedik. A pléhteknőt az apa megtölti meleg vízzel mielőtt újból átsiet a szüleihez. A lányok esténként így, együtt fürdenek. Vidám pancsolásba kezdenek, de hamar elszáll a jókedvük. Kint hirtelen megindul a jövés-menés. A konyhaablakon imbolygó fények világítanak be. Sírás, elnyújtott ének, és imádság foszlányai kúsznak be a házba, mikor az apa belép. Arcán eddig ismeretlen fájdalom. Elég egymásra pillantaniuk, szavak nélkül értik egymást. Végül mégis megszólal.

- A karjaim közt aludt el.

Nefelejcskék szemei szokatlanul csillognak, majd amikor a zokogástól rázkódó asszonyt átöleli, végigszántanak az ő arcán is a könnyek.

Az anya a könnyein át a kicsikre mosolyog. Egymás után kiemeli őket a teknőből. Hálóingbe bújtatja, majd beülteti a lányokat az ágyba. Gyertyát keres. Aznap gyertyafénynél mondják el az esti imát, aztán Katát apja kapja ölébe, Hédikét pedig az anyja.

- Gyertek gyerekek! Búcsúzzatok el a nagymamától... - szól az apa fátyolos hangon, amikor megindul az ajtó felé.

Odaát minden idegen. Mindenütt gyertyák. A bútorok zöme nincs a szobában. Körben a falak mentén székek, szinte mindegyiken feketébe öltözött asszony. Elcsendesednek, amikor a család belép. A nagy tükör és az ablakok és fekete leplek mögött rejtőzködnek.

Nagymama összekulcsolt kezei közt kedvenc rózsafüzére, arcán mosoly, elgyötört vonásai kisimultak.

- Milyen szépen alszik! - hasít a csendbe Kata csacsogása.

Anyja felzokog. Az apa az ágy mellé térdepelteti a kicsiket, és velük imádkozza el a Miatyánkot.

Másnap délelőtt az udvaron készül a ravatal. A nagy asztalra helyezett koporsóban ott fekszik a nagymama szépen felöltöztetve, virágokkal körülvéve. Feje mellett hatalmas kandeláberekben lobog a tűz. Nagyapa megtörten ül mellette, kezét a halálba dermedt kézen nyugtatva. Némán sír. Aztán pap jön, ministránsokkal. Megszenteli a ravatalt, beszél, imát mond, majd énekelnek, míg a koporsót a négy fiú: János, Toncsi, Lipót és Józsi az utcán várakozó kocsihoz viszi.

Amikor megindul a menet a temető felé, a lányokból feltör a zokogás.

Copy right by Harcos Katalin 2004-2009.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés