Harcos Katalin

2007-es verseimből

      Harcos Katalin         

 Jövőtlenül  

2007.09.13

Porrá zúztad rég-rejtett lényegét

tenyeredben tartott életemnek.

Szétnyilt ujjaid közt szóródik szét,

holt szemcséi monoton peregnek.

Mélybe hullok bénultan. Lásd, néma

csend, fájó-feneketlen űr fogad.

Jövőtlenül szitáló homok… Még ma

semmibe hullsz te is. Nézd sorsodat!

Magányra ítélve 

2007.07.29.

Kihúnyt a nap, aludni tért a fény.

Lesz pirkadat? Számomra nincs remény.

Magányra ítélve más nem maradt,

csak zokogás a szürke ég alatt.

Bennem még ég,  lobog az érzelem,

de életem  céltalan élhetem.

Magányra ítéltél s kész borzadály

a szürkeség és ásító homály.

Te tudtad, mondd? Szeretni nem szabad!

Ha mindent adsz, felőrlöd önmagad.

Magányban jaj, a kín húsodba vág.

Szürkeség kint, s bent sivár pusztaság…

Betegen

2007.05.15.

A fájdalom. Párnámba süppedő

fejem abroncsából nem ereszti.

A vánkoson homlokom gyöngyöző

              lázálom-vízióit bennrekeszti.               

Rohamok. Köhögés, görcsök, könnyek...

Ziháló mellkas, elfúlt zokogás.

Vergődés. Szív, sorsod tudd öröknek!

Bordák rácsán túl nincs megújhodás.

Kín. Ágyamhoz szögező, kegyetlen.

Makacs betegségem, lásd meggyötör.

Magányba-süppedt elfeledetten

mégis felsejlik a vágyott gyönyör...

Tavaszi dal

2007.04.26.

Fehérben feszít a cseresznyeág.

Menyasszonynak képzeli önmagát.

Fölötte vidám nászdalt zengenek

vígan zsibongó, éhes verebek 

 Episztola, Margónak

(Milyenek vagyunk mi nők?)

2007.03.06.

Gyengék lennénk? Erőnk emberfeletti!

Tudunk szülni, ápolni, szeretni,

s bár sérül bennünk olykor a lélek,

még sem győznek le a nehézségek!

Álomba révedünk, vágyunk, jóra, szépre

hiszünk Istenben, szerelemben… mégse

adjuk fel, ha bajjal sújt az élet.

Tudunk teret adni mindig új reménynek!

Tán azt hiszik sokan, csak az érték,

minek árát pénzben, aranyban mérték,

én vallom: az érték itt, bennünk van:

tiszta lelkünkben, erős ÖNMAGUBKBAN!

Asszony-fohász

2007.01.13

Ó Uram, te mindent megbocsátó!

Tudom, vétkem égbekiáltó,

mert élek bűnök közt, eltemetve,

de nézz le gyarló gyermekedre!

Csak a jóra és szépre vágyok,

és lásd, Uram, most hozzád kiáltok.

A szerelmemre nincsen mentség,

de Tőled kaptam ezt a szerencsét,

hogy rám talált, akinek rabja lettem.

Ne ítélj hát szigorún felettem!

Csak szeretet a bűnöm, semmi más.

Csak a tőled kapott kívánás,

a boldogságra vágyó női lélek,

csak a szép, szerelmes remények.

Csupán az, hogy lelkem feléledt,

és testem szívemmel együtt övé lett…

Hogy szeretem őszintén, önfeledten,

szent tűzben égő, tiszta hevületben.

Soha nem nézek jobbra-balra,

nem vágyom csalóka diadalra,

sem öncélú gyönyörökre, kéjre,

csak őt boldoggá tevő szenvedélyre.

Csak adni, és nem kapni vágyok,

de lásd, megbocsátásért kiáltok.

Uram, Te adtál női lelket,

ami szomjazza a szerelmet,

s vele testet, örömre készet,

amíg el nem veszi az enyészet.

Akaratot is, hogy ellenálljak

száz kísértésnek, ezernyi vágynak,

de képességet is, hogy szeressek,

s miatta –látod- bűnbe essek…

Uram, segíts, hogy amíg élek

ne ejtsenek rabul más szenvedélyek,

de őt, engedd boldoggá tennem!

Aztán helyette is ítélj felettem!

 Copy right by Harcos Katalin 2007