Harcos Katalin

A megbocsátás

2007.06.03.

A fekete ruhás asszony tétova mozdulatokkal rakosgatott az öreg bútorok között. Keresgélt. Végül a vitrines szekrénybe megtalálta a kulcsot, amit keresett. Összeszorított szája vékony vonallá keskenyült, de szemei szárazak maradtak. Az élet megkeményítette. Egyébként határozott nő volt, olyan, aki mindig tudja, mit akar, mit miért tesz. Szigorúan ítélkezett mások felett, csak nagyanyjára nézett elnéző szeretettel.

Pár héttel a temetés után végre rászánta magát, hogy átnézze a megmaradt holmikat, de túlságosan fájdalmas volt még itt lenni a kis lakásban, ami egykor az otthont jelentette számára.

Kezébe vette az éjjeliszekrényen porosodó imakönyvet. Szinte azonnal ledobta, mintha égetné a kezét. Dühös volt magára, amiért szemét mégis elfutották a könnyek.

Felmerült előtte nagyanyja apró, törékeny alakja. Mióta csak emlékszik rá, mindig ilyen volt...

Akkoriban szegények voltak. Anyja, ha volt hová mennie, másoknál takarított. Apja csak nagy ritkán vállalt valami alkalmi munkát. Mióta a hadifogságból visszatért, már nem volt a régi. A megkeseredett, szikár ember elitta azt a kevéske pénzt is, amijük volt.  Ilyenkor a nagymama segítette ki őket.

4 évesen, megszeppenve áll. Megcsapja arcát a részegség bűze, amikor a férfi fölé tornyosulva ráüvölt:

- Már megint nem tudsz nyugton maradni?!

Lebénítja a rémület. Amikor látja a felé lendülő kezet, érzi, a lába szárán végigcsorgó forróságot, és tudja: egy okkal több, hogy megint kikapjon. Vinnyogva, fuldokolva sír. Ekkor anyja közéjük veti magát, hogy testével felfogja a neki szánt ütéseket...

Ez a legrégebbi emlék, amit megőrzött az anyjáról, és az egyetlen jó...

Lehajolt, beillesztette a zárba az apró kulcsot, és kivette a szekrénykéből a megkopott fadobozt, amiben nagyanyja az iratokat tartotta. Leült a kanapéra. Keze a megsárgult papírok közt matatott, de tekintete a múltba révedt. Ismét megrohanták az emlékek:

Hűvös, őszi nap. Az anyja összecsomagolta a holmiját, kézen fogta és elindult vele. Nem mondta hová, miért mennek, csak lépkedett maga elé meredve, szótlanul. Őt végül a nagymamánál hagyta.

Azt hitte, csak pár óráról van szó, mint máskor, de beesteledett, és nem jött vissza érte. Sok unszolás után végül ágyba bújt.

- Biztos reggel jön anyu. - gondolta, mielőtt elnyomta az álom.

Hiába várt. Ahogy múltak a napok, úgy nőtt benne a dac. Nagyanyja aggódva figyelte, de nem szólt. Ha a kislány faggatni kezdte, némán dolgozott tovább.

Hetek, hónapok teltek el, és Magda már nem kérdezősködött, nem várt. Mind jobban ragaszkodott a nagymamához. Csendes, nyugodt napok köszöntöttek rájuk. Élete legbékésebb időszaka.

Nyár vége volt már. Egyik nap lent az udvaron épp az újszülött kiscicákat próbálta meglesni, amikor váratlanul betoppant az anyja. Sápadt volt, félszeg, törődött. Amint meglátta, felragyogott az arca, futva indult felé, de pár lépésnyire tőle megtorpant. Dacosan leszegett fejjel megállt. Feltört minden elfojtott fájdalma, keserűsége. Tűrte, de nem viszonozta az ölelést.

Könnymaszatos arcát nagyanyja kötényébe rejtette, amikor búcsúztak. Már itt volt az otthona, és most el kellett hagynia az egyetlen embert, akiben még bízni tudott. Képtelen volt megbocsátani.

Az asszony felállt. Zaklatottan járkált a szobában. Megpróbálta elhessegetni a gondolatait. Kiment, megmosta az arcát, aztán ismét ölébe vette a ládikát. Belelapozott a papírkupacba. Bizonyítvány, kórházi zárójelentés, és foszladozó adásvételi szerződés lapjai után bírósági irat akadt a kezébe. Tovább akart lapozni, amikor megakadt szeme az anyja nevén.

Elgondolkodott. Sosem hallott róla, hogy anyjának bármiféle peres ügye lett volna...

Behunyta a szemét.

Látta anyját a teknő fölé görnyedve dolgozni... aztán frissen mosott hajjal, ropogósra vasalt ruhában vasárnapi misére igyekezve. Ő mellette ment, de kihúzta a kezét az övére kulcsolódó ujjak közül. Aztán a ballagás: anyja félrehúzódva állt, távol a többi szülőtől. Nem is próbált közeledni. Nem bírta elviselni lánya felragyogó szemeit, amikor nagyanyja karjába szalad, majd a kimért, elutasító biccentést felé. A diplomaosztójára már el sem ment. Igaz, akkor már súlyos beteg volt.

Aztán jött a betegség, kórház. Ő akkoriban már dolgozott. Be akart menni illendőségből, de már csak a halotti értesítés érte utol.

A temetésen nem sírt. Nem érzett fájdalmat. Már négy évesen eltemette magában. Örökre...

Kint  hangos szirénázással száguldott egy tűzoltóautó. A zajra felrebbent. Figyelme ismét a papírok felé fordult:  "Ítélet" - olvasta.

- Mi? - hökkent meg. 

Ez már valóban felkeltette az érdeklődését. Furcsa, torokszorító, kényelmetlen érzés kezdte fojtogatni, de már nem tágított. Gyorsan átfutotta a határozatot.

"19.... október 29-én lopáson tetten érték Z. J.-nét a .......... áruházban. Az elkobzott bűnjelek és a tanúvallomások alapján a bíróság a vádlottat 9 hónap szabadságvesztésre ítéli. "

Gyorsan utána számolt. Igen... az időpont egyezett. Akkor hagyta őt ott a nagyanyjánál.

A  asszony értetlenül meredt maga elé.

- Az anyám börtönben volt? Lopott? Na ne! Ez nem lehet igaz! .... Mit? .... Miért? - suttogta maga elé.

Döbbenet, értetlenség és szégyen ült ki az arcára. Kényszerítette magát, hogy a részletes esetleírást és indoklást is elolvassa. " A vádlott bűnösségét elismeri. Az utolsó szó jogán elmondta, hogy a  bűnjelként lefoglalt műanyag vödröt, lapátot és formákat kislányának szánta karácsonyra."

Percekbe telt, mire felfogta. Mellkasa egyre jobban zihált. 42 év igazságtalansága, keserűsége fojtogatta, amikor feltört belőle a zokogás.