Mesél az erdő…

2005. 03. 30.

Már egészen apró koromban különös vonzalmat éreztem az erő iránt. Csodának láttam minden növénykét, rácsodálkoztam fűre, bokorra, fára, de apró levélre, virágra, termésre is. A földben kirajzolódó állatnyomok és az érdekes, réteges vagy lenyomatos kövek egészen tűzbe hoztak, ha pedig sikerült madártojásra lelnem, vagy meglesnem egy őzet, rókát vagy makkozó vadkant, nálam boldogabb gyereket nem hordott a hátán a föld.

Degeszre tömött zsebekkel és élményekkel telten tértem meg minden kis sétából, és féltőn dugdostam kincseimet, amik számomra milliónyi mesét rejtettek magukba.

Ma is kerek szemmel csodálkozom rá a természet apró szépségeire, gyermeki lélekkel örülök a kék égnek, a derűs napsugárnak vagy a sziporkázó csillagoknak, tündérvilágot látok a bodros bárányfelhők között, és félelmetes szörnyeket álmodok a viharfellegek mögé, de a legszebb meséket még mindig az erdő tartogatja számomra.

Barátaimat számtalan izgalmas történettel szórakoztattam, míg egy napon, amikor épp a gemenci rezervátumba készültem kilesni a szarvasok nászát, felhívott Móni batárnőm telefonon.

-         Na, most szavadon foglak! Már többször hívtál. Most veled megyünk Gyulával, mert még sosem hallottunk szarvasbőgést. – mondta legnagyobb megrökönyödésemre, mikor meghallotta hová megyek.

-         Rendben van… bár Keselyűsnél, a sorompóőr csak az én érkezésemről tud, de majdcsak titeket is bekunyerállak! – válaszoltam.

Nem vallottam be, hogy mennyire izgulok, mert a sorompón ilyen időszakban csak az erdészet vezetőjének engedélyével lehet bemenni, nehogy megzavarják a rezervátum lakóit a hívatlan látogatók.

-         Kényelmes lábbelit, vastag zoknit húzzatok, meleg, lehetőleg terepszínű ruhába gyertek, és dezodort, parfümöt, arcszeszt most ne használjatok! Ha megérzik az állatok, elmennek, és füstbe megy az egész…

-         Igenis, Harcoska! Ötre érted megyünk. – mondta katonásan barátnőm. - Most te vagy a főnök. – kuncogott vidáman.

Estébe hajlott az idő, mikor útra keltünk. Móniék kocsijába pakoltuk a cuccot (hálózsákot, termosz forró teát, szendvicseket, bicskát, elemlámpát, laposüvegben lélekmelegítőt a vendégek kedvéért…). Máris izgalommal telve készültünk a nagy kalandra. Így, hogy újoncokat vezettem be az én mesés világomba, nekem is sokkal érdekesebb volt.

-         Az erdészházig megyünk majd kocsival, onnét gyalogolunk. Attól a pillanattól, hogy az erdőbe érünk, nincs beszéd, és úgy surranjatok, mint egy indián. Olyan halkan, hogy én se vegyem észre!

-         És mi van, ha rám jön a köhögés?- kérdezte Gyula, az örök renitens.

-         Akkor leütlek! Mert akkor élmények nélkül mehetünk haza. – feleltem kissé morcosan.

Megpróbáltam beléjük verni a legfontosabb tudnivalókat, de így is tartottam tőle, hogy tapasztalatlanságuk galibát okozhat.

A kocsi csak úgy zengett a jókedvű csevegéstől, adomázástól, sőt, még dalra is fakadtunk, hogy jobban teljék az idő, míg odaérünk. Szekszárdról egy hosszú, fákkal szegélyezett egyenes út vezet a sorompóig. A kocsi lámájának fényét már messziről észrevette Ferenc, és puskájával a vállán, kezét lazán a tusra téve álldogált a sorompó előtt, mikor megálltunk.

-         Na, ez most lelő minket! – szólalt meg szorongással a hangjában Gyula, a marcona alak láttán.

Ferenc komoly ábrázattal, merev léptekkel indult felénk. Amikor kiszálltam, arca felderült, és karjait ölelésre tárta.

-         Isten áldjon Katicám! Hát te vagy az, galambom?

-         Én volnék! – öleltem meg a felém siető férfit. Hogy vagytok mostanság?

-         Köszönöm, az asszony lebabázott. De megint nem gyerek, csak lyány lett. – mondta bánatosan az immár három lányos apuka. Amúgy megvagyunk…

-         Gratulálok! Jó egészséget nektek! Aztán János még az erdészházban lakik-e az állataival?

-         Jaj, ne is mond! Van velük bajunk elég! Jó fiú az, de az állatok… folyton elbitangolnak… a disznók is mind vegyesek már. – kuncogott barátom a bajsza alatt.

-         Aztán van itt még valami… nem jöttem ám egyedül. Két kedves barátom elkísért, mert még sosem láttak/hallottak szarvast. Bejöhetnének-e velem?

-         Hát… majd elfordulok. Én csak téged láttalak, neked meg itt a passzus, hogy bemehetsz. – somolygott a kópé, és máris indult nyitni a sorompót.

Hálásan intettünk búcsút neki, és még láttuk, amint komótosan elballagott az őrházba, hogy felhívja a bentieket, és szóljon az érkezésünkről, amikor Gyula hatalmas diadalüvöltésbe tört ki:

-         Juhéjj! Sikerüüült!!! – ordította teli torokból, hogy majd megsüketültem mellette.

-         Nyughass már te! Elüvöltöd az összes szarvast a környékről! – korholtam.

-         Ezt nem hiszem el! Téged hol nem ismernek? Ilyen nincs is! – dőlt még mindig a szó a megkönnyebbült és teljesen felpörgött férfiból.

Lassan aztán lecsendesedett. Amint a fák közé kanyarodott a földút, megérintette őt is az erdő szelleme. A fölénk boruló lombok árnyéka érdekes mintákat rajzoltak körénk, és máris állatokat véltek köztük felfedezni lelkes barátaim. Megmosolyogtam tágra nyílt szemüket. Éreztem, hogy kissé meg vannak szeppenve attól, hogy ki kell majd szállni a kocsiból, és a fák közt akár kilométereket gyalogolni. Azt még nem is árultam el, hogy a holdfényre való tekintettel szeretném, ha lámpa nélkül osonnánk el a lesig, amit kiválasztottam, mert már igen későre járt, és az állatok fák közt kószálnak ilyenkor.

Halkan duruzsolt a Mazda motorja, de a tompított fényszórókat már messziről észrevették az erdészházban, mert égett a villany, és a kapuban ott állt az én János barátom elmaradhatatlan barna erdészkalapjával a fején, kezébe pálinkás butykossal és vizes pohárral. Szóval tudta már, hogy nem magam jöttem. Engem töltöttkáposztával, kolbásszal szokott traktálni a jólélek, ha megérkezem, ismerve, hogy nem élek az ilyesfajta itallal.

-         Isten hozott gyermekeim! Indult felénk, és máris töltötte a poharat és nyújtotta Gyulánk felé.

Csak az erdei ember tud ilyen természetességgel fogadni egy vadidegent – mert aki a barátjával érkezik, azt máris családtagnak tekinti.

Míg Gyula küszködött a nagypohár kerítésszaggatóval, addig Jánosom a kezemet szorongatta, hátamat lapogatta meghatottan.

-         Jaj, lyánykám! Már vagy egy éve nem jártál felénk!

-         Jól mondod. Pont egy éve, bőgéskor voltam itt legutóbb. Az árvizet épphogy elkerültük. Emlékszel? Hazamentem, és másnap reggelre már az ágyad lábát mosogatta a víz a szobában, pedig magas alapra épület a ház. A televízióból tudtam meg, hogy csónakot küldtek érted meg Magdusért és a gyerekekért. De a karácsonyi disznótoros csomagod azért megtalált…

-         Most a család bent van a városban. Imikém néptáncol, versenyre készül, Janika meg már katona.

-         Holnap hazafelé benézünk hozzájuk is. Ha küldesz valamit, elviszem, nekik.

-         Na, had nézzem ezt a kis fiatalasszonyt! – fordult János a barátnőm felé. – Takaros menyecske, annyi szent!

-         Hát milyen lenne az? És már három lánya van.

-         Ki se nézné ilyen aprócska teremtésből az ember! – álmélkodott az erdész.

Még órákig beszélgettünk volna, de már így is túl késő volt. János ásítozott is, mert az erdei ember a nappal fekszik, és a kakasokkal ébred… a nap meg már régen lenyugodott. Ilyenkor már vagy 2-3 órája húzzák az itteniek a lóbőrt, ha más dolguk nincs. Lassan elbúcsúztunk, és magunkhoz vettük a legszükségesebb holmikat, amikre reggelig szükségünk lehetett, majd megindultunk egy vékony csapáson a sűrű felé.

Mutattam, hogyan kerüljék a száraz gallyakat, nehogy reccsenésük elriassza a vadat a közelünkből. Halkan lopakodtunk a fák között. Megpróbáltam figyelni a szélirányt is, hogy minél jobban rejtve maradjunk. Köröttünk a párás esti levegő megtelt a föld és a növények illatával, és az éjszaka neszeivel. Élt az erdő.

A Peti-tó nevű tisztás széléhez igyekeztünk, ami a holt Duna-ág közelében terül el, és a szarvasok kedvelt helye ilyentájt. Nevét onnan kapta, hogy gyakran víz alá kerül a terület a tavaszi áradáskor, és egész nyár derekáig hűsölhetnek, dagonyázhatnak a sekély vízében az állatok. De hogy ki volt Peti, arról nem szól a fáma.

A fák közt eleinte használtuk az elemlámpákat, de olyan riasztó szörnyeket elevenített meg a sok árnyék, hogy jobbnak láttam, ha eloltjuk, és csak a sápadt holdfényre hagyatkozunk. Szemünk hamarosa hozzászokott a sötétséghez, és úgy tűnt, mintha lassan derengeni kezdene valami különös fény körülöttünk. Kibontakoztak a fák, előtűntek a csapások, és már úgy éreztük befogadott az erdő. Egyszer csak avarzörgés, halk lépések zaja ütötte meg a fülünket, majd jellegzetes koppanások a fák törzsén. Szarvas járt a közelben. Mozdulatlanná merevedtem és intettem barátaimnak, hogy kövessék a példámat. Néhány perc múlva úgy 8-10 méternyire tőlük egy nyiladékon előbukkant egy agancsos fej, majd kilépett a bika az útra, és körül nézett. Beleszimatolt a levegőbe, és néhányat horkantott. Hallgatózott, aztán megszaporázta lépteit és eltűnt a túloldali fák között.

Hiába járom évek óta az erdőt, midig újra csodaként élem meg a találkozást a vaddal. Gyula meghatottságában alig tudott megszólalni.

-         De gyönyörű volt! És mekkora! – suttogta. – Sosem láttam még ilyen közelről. Állatkertben sem…

-         Akkor mostantól még levegőt is halkan vegyetek! Itt járnak körülöttünk. – súgtam alig hallhatóan, és tovább indultam.

Nemsokára elértük a tisztás szélét. A fák takarásában állt a les. Magas volt, fedett és viszonylag tágas… épp elég három embernek. Amilyen csendben csak tudtunk fölkapaszkodtunk a létrán, és kényelembe helyezkedtünk. Előkerült a távcső is, bár ilyen kevés fényben nem sok hasznát venni az ilyesminek, hacsak nem valami infracsoda...

Szerencsénk volt.

Csak fél órája ültünk mozdulatlanul, amikor a közelből felharsant az első bika hangja. Talán pont azé, amelyiket idefelé meglestünk. Lassan kibújt a telihold a bárányfelhők mögül és a megvilágított tisztáson láthatóvá váltak a ködpászmák, amik a talaj közelében úszva benyúltak az erdő fái közé. A szél kicsit feltámadt, és a párás őszi levegő fűszeres illatot hozott felénk. Nem tudom, hogy a szarvastehenekét-e, vagy a bikákét, de ehhez foghatót addig még sosem éreztem. Aztán távolabbról, a sűrűből felhangzott a dohogó válasz. Felelgetni kezdtek, és néha egy harmadik hang is csatlakozott a kórushoz. Agancsok kopogtatták a fák törzseit, majd végre oldalról kilépett ez első állat a tisztásra. A holdfény élesen megvilágította királyi alakját, hatalmas agancskoronáját. Lélegzetünket visszatartva csodáltuk a gyönyörű vadat, amikor majdnem velünk szemben megjelent a másik. Fejét feltartva elnyújtott bőgést, majd dohogó, szaggatott hangokat hallatott. Szembefordultak egymással. Fejüket leszegve körözni kezdtek, egyre közelebb és közelebb kerülve egymáshoz, majd összeakasztották agancsaikat és megkezdődött a vérremenő komoly küzdelem. Harc a szarvasünőkért. Fájdalmas és harcias horkantások keveredtek a csontyenébe és a paták dobogásának zajába. Fenséges látvány volt! A tisztás szélén közben mozgolódás támadt. A nősténycsapat kíváncsiskodott. Csordájuktól nem messze néhány fiatalabb bika is megjelent, de nem mertek a közelükbe menni.

A csillagok alatt, kékes holdfényben, térdig ködben toporogva küzdöttek a szarvasbikák. Csapzott, sebektől vérző testükből pára gomolygott, újabb illatfelhővel megtöltve az éjszakai tisztást. A harc a végéhez közeledett. Kis idő múltán a gyengébb keserves bőgés kíséretében kibontakozott a másik szorításából és bemenekült a fák közé.

Az egyre hűvösebb éjszakában lenyűgözve ültünk megfeledkezve a forró teáról, a szendvicsekről és a lélekmelegítőről. Órákon át hallgattuk és néztük az erdő éjszakai életét, szinte eggyé válva ezzel a különös, csodálatos világgal. Csak hajnaltájt, mikor elcsitult az élet, és már csak távolról, a fák sűrűjéből érkezett hozzánk néhány bika jellegzetes horkantása, vettük észre, hogy mennyire elgémberedtek, átfáztak a tagjaink. Előkerült az elemózsia és az italok, majd ásítozva lekászálódtunk a magasból és visszaindultunk. Utunkat néhány vaddisznó keresztezte nem kis riadalmat keltve, mikor felfedeztük, hogy egy anya jár ott a kicsinyeivel. Végül baj nélkül visszaértük az erdészházhoz. Még minden csendes volt, hát nem zavartuk a lakókat, hanem hálózsákba bújva a kocsiban vackolódtunk el.

Alig harsant fel az első kakasszó, amikor kinyílt az erdészház ajtaja, és kilépett rajta János fején az elmaradhatatlan kalappal, és hatalmasat nyújtózott.

-         Ásítása majdnem felér a szarvasbikák elnyújtott bőgésével. – gondoltam, és megpróbáltam elgémberedett tagjaimba életet verni.

A kocsi hátsó ülésén, összekuporodva töltöttem az éjszaka hátralévő pár óráját, de nekem bizony egy örökkévalóságnak tűnt. Nyáron, még nap közben a Duna-parton sátrak verünk fel, és ott éjszakázunk, most azonban sem időnk, sem energiák nem volt a sátorveréshez.

János, mosolygós arccal hozta a pálinkát és a vizespoharat… Gyulánk arca felderült, amint meglátta. Amikor betessékelt minket az étkezőbe vendéglátónk, és eléjük tárult a rogyásig megrakott, terített asztal, akkor még a szájuk is tátva maradt. Sonka, kolbász, házi szalámi, disznósajt, de még töltöttkáposzta is volt. És vagy 20 tojásból kikerics sárga hagymás-szalonnás tojásrántotta illatozott az asztal közepén, mellette hatalmas tálban kovászos uborka. János csuhéból font kosárból kiemelt egy hatalmas házi sütésű kerek kenyeret és megszelte.

-         Na látod, Móni? Ez az a „térdig érő kenyérszelet” amit emlegetni szoktam! - mutattam barátnőmnek a hatalmas karéjt.

-         Jóságos ég! – csapta össze a kezét! - Ez otthon az egész családnak elég lenne reggelire!

-         Pedig itt meg kell vele birkóznod! Itt még tisztelik a kenyeret… semmi nem mehet pocsékba belőle!

Végül megosztoztak rajta a párjával.

Reggeli közben egymás után néztek be a környékbeli erdészek, favágók, erdei munkások, és nemsokára Csaba, a vadász is átjött a vadászházból, hogy üdvözöljön minket. Úgy látszik, a vendég híre itt mindenkihez pillanatok alatt elér. Sokukat régi ismerősként köszöntöttem.

Már majdnem dél volt, mire felálltunk az asztaltól, és szedelőzködni kezdtünk.

Kifelé a sorompóőr már messziről vidáman integetett. János felesége, Magdika üzente, hogy ebédre vár minket Szekszárdon. Összenéztünk, és kipukkant belőlünk a nevetés. Úgy éreztük, egy hétig egy falatot sem bírnánk lenyelni…

Hát ilyen az én, csodálatos élőlényekkel benépesített mesebeli erdőm!