„Az anyák hallhatatlanok.

Csak testet, arcot, alakot

váltanak; egyetlen halott

sincs közülük; fiatalok,

mint az idő. Újra születnek

minden gyerekkel; megöletnek

minden halottal - harmadnapra

feltámadnak, mire virradna. 

Adassék nekik gyönyörűség,

szerelmükért örökös hűség,

s adassék könny is, hogy kibírják

a világ összegyűjtött kínját.”

(Ratkó József: Zsoltár)

ANYÁK NAPJA

alkalmából szeretettel köszöntöm az ÉDESANYÁKAT!

 

Harcos Katalin©

2018. május 5.

Anyu

(töredék)

Mint szomjas vándor

kortyolom az emlékeket…

szemed csillogását,

hajlékony mosolyodat,

hangod játékos ritmusát

ahogy átélve mesélsz.

 

Tenyered langyos selymét

arcomra kívánom

és szigorún pattogó szavaid

is hallani szeretném.

Bárcsak leszidnál valamiért,

mint egykor, és itt lennél velem!

 

Anyukám 

*

 

Harcos Katalin©

2009. február 18.

 

Legelső ölelés

(Édesanyám emlékére)

 

Meleg vesz körül, halvány derengés.

Beszűrődnek a kinti neszek.

Da-dam, da-dam… a halk dübörgés

belek lusta zubogásával kevereg.

Léptek ringatnak, az ő hangja mesél,

énekel… most mégis riadtan remegek.

Sötétség, szorítás… torkomban ijedtség

lüktet, nem értem mi történhetett.

 

Tenyered érzem, még lágyan simogat…

de görcsbe rándulok; szorulnak a falak,

váratlanul egy taszítás előre lök, majd

a félelem hulláma lelkembe csap.

Da-dam da-dam szaporán dobban

majd a szorítás enged, - csend ül mindenen…

testem szorosan testedbe ékelődve,

mégis csitul a bénító félelem.

 

Ujjam számba talál, nagyokat nyelek,

ismét béke van, a régi, megszokott.

Szívem kihagy… megint görcsökben rettegek;

a da-dam da-dam vad ritmusára vágtatok.

Űzött dobbanásaiba jajok keverednek

amíg szűk alagutadban haladok…

meglódul a világ, kifelé nyomakszik minden…

magával sodor, elragad áradatod.

 

Percnyi nyugalom majd újabb lökés…

sötétség és fény váltakozása…

derengés, jajgatás, újabb nyögés,

fejemen két kéz satu-szorítása…

s a fényözön fájón szemembe váj.

Görcs, tolás … véres testedből kiszakadok.

Mellkasomba szúró fájdalom hasít;

fuldoklón sírok, levegő után kapkodok.

 

Vízben forgatnak, puha melegre fekszem…

da-dam da-dam, az ismert hang zenél,

megnyugtatón, megbékélt  ütemre ver,

míg rám simul az a két meleg tenyér.

- Megjöttél kincsem - szólsz közelebbről, mint máskor,

és minden félelmes,  ijesztő véget ér,

nyugalom önt el… mosolyod halványan felvilágol, -

mert itt vagy Te… ölelsz, s hangod megint mesél.

 

Harcos Katalin

Anya, megint velem…

Ma mellettem vagy. Érezlek újra.

Jó volna ismét öledbe bújva

inni a szógyöngyöt ajkaidról…

de túlvilág harsonája fújja

dalait, elhamvadt napjainkról.

Ma szívemben itt érezlek megint.

Szemed szemembe csillogva tekint,

bíztat, fedd és óvón megvigasztal…

bágyadt mosollyal végül búcsút int,

majd magamra hagy,- bár szóm marasztal.

Ma bánatomba öröm fonódik.

Kusza álom ringat kakasszóig,

s elém vetül a régmúlt rejtelem…

mosolyodban könnyem feloldódik,

mert szívemben élsz, lásd, itt vagy velem!

Ajándékul fogadják szeretettel ezt a gyermekeknek írt versemet

Harcos Katalin

Anya, ölelj át!

Vegyél a karodba és ölelj át!

Dúdold fülembe altatódalom,

hogy ne halljam a szívem ritmusát,

amint dübörög a mellkasomon!

Úgy félek, Anya! De itt vagy velem,

s hiába kúszik torkomra a félsz,

mert eltörpül a rettegés bennem,

ha átölelsz, és csendesen mesélsz.

Míg alszom, arcomra csókot lehelsz,

ha fázom, takaróm féltőn hozod.

Éhemre, szomjamra folyton ügyelsz,

s felvidít mindig drága mosolyod.

Nézd! Tenyeredbe teszem a kezem,

ujjaid bilincse fonja körül!

Tiédhez igazítom a léptem,

bár tudom, sosem hagynál egyedül.

Anya, hagy súgjam meg a titkomat!

Nincsen, aki drágább volna nálad!

Ezért hallod annyit a hangomat,

s ezért kiáltok mindig utánad.

Figyelj, Anya! Hajolj le egy picit!

Csak átölelem csöppet a nyakad,

arcodra csenek egy nedves puszit,

s tiédhez szorítom az arcomat.

Ha nagy leszek, majd én altatlak el

esténként dallal és szép mesékkel.

Szívemnek akkor is drága leszel,

ha sok mindenre már nem emlékszel.

Én fogom akkor majd a kezembe

pergamenbőrű, rácos kezed,

és csókolom féltőn a homlokod,

mert végtelenül hálás leszek.

De most kérlek, ölelj még magadhoz,

súgd a fülembe a kedvenc mesém!

Had simítsam arcom az arcodhoz,

és mondhassam el, hogy köszönöm, én!

Copyright by Harcos Katalin

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés