Az asszony és az ottfelejtett csodacipő

(Mese)

Élt egyszer egy asszony. Fiatalon szép volt, gazdag, barátainak se szeri se száma. Hanem ahogy eljött a férjhez menés ideje barátainak egy része elmaradt mellőle… másokat saját életük sodort távol, így az asszony lassacskán csak a családjának és a munkájának élt. Eleinte férje a tenyerén hordozta, szerette, de az évek múlásával már zavarta, hogy gyerekinek nagyobb figyelmet szentel ezért másnál keresett vigasztalást.

Az asszony lassan magára maradt.

Mivel a gyermekek és a háztartás gondja egyre inkább az ő nyakába szakadt éjt nappallá téve tanult és dolgozott, így megmaradt barátai is elmaradoztak, hiszen sosem ért rá, hogy leüljön velük beszélgetni és meghallgassa mindennapi gondjaikat.

Már csak a gyerekei és a munkája töltötték ki az életét. Álmai, vágyai nem voltak, megelégedett azzal, hogy előteremti a megélhetéshez szükséges javakat.

Az asszony ruhái megkoptak és mikor a cipő is leszakadt a lábáról mezítláb járt. Nem is gondolt arra, hogy magával törődjön, hiszen a gyermekei mindennél fontosabbak voltak számára. Néha, titokban vágyott arra, hogy cipője legyen, de úgy gondolta, nincs joga addig ehhez, míg gyerekeinek szüksége van rá…

Egyszer aztán történt, hogy az asszony egy képen megpillantott egy egyszerű, mégis szemrevaló, számára nagyon tetsző cipellőt. Nemes bőrből készült, egyszerű, nem hivalkodó szabása csak még kívánatosabbá tette. Napokig, hetekig nézegette… időnként már álmodott is róla, bár úgy érezte, soha nem lehet az övé… Aztán egy alkalommal az utcán sietve megpillantotta a cipőt egy cipész üzlet kirakatában. „Hát mégis valóban láthatom?” Kérdezte hevesen dobogó szívvel és sóvárogva állt meg a kirakat előtt. Napok teltek, és az asszony mindig arra ment, hogy megcsodálhassa a kirakatot, míg egy nap különös dolog történt. Miközben nézegette a cipellőt, hangot hallott:

-         Miért állsz meg minden nap itt, te kedves asszony? - kérdezte a cipellő. Az asszony azt hitte, képzelődik… azonban a cipő tovább beszélt hozzá:

-         Egyszerű szabásom miatt sokan elmennek mellettem és rám sem néznek…. Mások túl sötétnek találják a színemet… túl komornak ahhoz, hogy naponta felvegyenek.”

-         Ó, én pont ilyen cipőre vágyom, mint te vagy…

-         De lehet, hogy nem is találnál kényelmesnek… nem is tetszenék, ha a lábadra próbálnál… más ám a kirakatban látni, és más bennem lépkedni az utcán…

-         Igen… igazad lehet… és különben sem vagy eladó…

Az asszony elbúcsúzott és tovább ment. De attól kezdve naponta beszélgettek. Játszadoztak a gondolattal: mi lenne, ha legalább egy rövid időre egymáshoz tartoznának… vagy ajándékként megkapnák a lehetőséget, hogy egy napig együtt éljék az életüket. Vajon milyen lehetne ez??? Az asszony már rendszeresen a cipővel álmodott. Álmában nem csak sétált, de újra táncra perdült, mint fiatal korában és a cipő lágyan körülölelte, szinte eggyé vált vele… Egyre jobban vágyott arra, hogy kipróbálhassa… és ezt be is vallotta…

Egy reggel aztán, miközben munkába menet megállt a kirakat előtt, a cipő így szólt:

-         Ma, ha velem maradnál, egész nap együtt lehetnénk. Felpróbálhatnál és megérezhetnéd lágy puhaságomat, a gondoskodást, amivel védelek az utca köveitől, porától… és táncolhatnánk is… Engem itt felejtettek. Úgy vágyom arra, hogy táncolj bennem… hogy boldoggá tegyelek…

-         Jó, veled maradok, bár ilyet még sosem csináltam… de ugye nem lesz baj?

-         Nem, ne izgulj… különben sem lopsz el… csak megajándékozzuk egymást az együttlét örömével…

Az asszony néhány perc múlva elfogódottan, megilletődve, izgalomtól csillogó szemekkel lépett a cipőhöz. Kezébe vette, és megdöbbenve tapasztalta, hogy milyen lágy, mennyire bársonyosan sima, milyen könnyű… és csodálatosan szépnek látta a cipőt. Óvatosan a lábára illesztette… és máris csoda történt… Az asszony ráncai elsimultak, gondtól redőzött homloka felderült, pillanatok alatt megfiatalodott. A cipő mintha mérték után, csakis az ő lábára készült volna… Úgy tette meg az első lépéseket a cipőben, mintha álomban tenné… könnyűnek és életében talán először valóban szabadnak és boldognak érezte magát. Aztán lassan táncolni kezdett… Soha más cipő nem simult így a lábára…  a cipő vezette a lépteit, és ő átadhatta magát a felhőtlen boldogságnak, a tánc különleges, eddig számára ismeretlen örömének. Nem tudott betelni vele… Úgy érezte: egész életében erre vágyott.

Sajnos, az idő múlt. Az óra elütötte a négyet, és a cipőt vissza kellett vinni, kitenni a kirakatba, hátha gazdája, aki ott felejtette, mégis erre jár, keresni fogja, és haza viszi…

Az asszony napokig boldog volt… még hetek múltán sem tudott az együttlét örömétől szabadulni: úgy érezte, olyasmit kapott, ami mindennél értékesebb…

Ezután is gyakran beszélgettek. A cipő még mindig a kirakatban árválkodott. Gazdája korábban otthon sem sűrűn használta…

Ettől kezdve arról beszélgettek, mit is jelentett számukra az együtt töltött nap. Ha az asszony nem szólt, a cipő kérlelte:

-         Meséld el milyen volt, amikor velem voltál… és az álmaidról is mesélj, kérlek… arról, hogyan vágysz arra, hogy ismét táncoljunk… és arról is, milyen új lépéseket szeretnél kipróbálni velem…

És az asszony heteken át ontotta meséit az álmairól, vágyairól…

Aztán egyszer, amikor már nagyon emésztette őket a vágy, váratlan lehetőség adódott: újra megszökhettek. … És megismétlődött a csoda. Még szebb és különlegesebb élmény volt ez a nap, mint az első… bár az asszony féktelen örömében megfeledkezett arról, hogy nem az övé a cipő… úgy viselkedett, mintha együttlétük természetes volna, nem csak ajándék… az élet rövid ajándéka… Ez megrémítette a cipőt. Hiszen rá otthon szükség van… akkor is, ha sokszor félre dobják, megfeledkeznek róla… de mégis oda tartozik – gondolta.

Másnap még kedvesen elbeszélgettek, de az asszony már érezte, hogy valami megváltozott. Hiába mondta, hogy nem akarta a cipőt ellopni, - sosem tenne ilyet – mégis a cipő egyre bizalmatlanabb lett. Már nem akart beszélgetni az emlékekről, álmokról… és azt mondta egy reggel:

-         Keress mást! Tudod, én nem lehetek a tiéd… De hinnéd, hogy mióta veled voltam senki mással nem táncoltam?

A cipő pedig egyre jobban magába fordult, már alig szólalt meg… Ha kérdezte válaszolt ugyan, de magától már nem kérdezett, nem mondott semmit…

Az asszony szíve majd megszakadt a fájdalomtól, de elfogadta a döntést. Már elkerülte a kirakatot, az utcát… Néha, ha mégis arra vitt az útja, (nem bírta ki, hogy soha ne menjen arra…) csak odaintett, megkérdezte, hogy van, és tovább ment potyogó könnyeit nyeldesve…

Mezítláb járt újra. Azután, hogy felpróbálta a cipőt, már nem akart mást, csak ezt az egyet… Nem ellopni akarta… csak néha-néha megszökni vele, hogy ismét egyé válva, csodálatos harmóniában együtt táncoljanak, mint azon a két gyönyörűséges napon…